Gradus ad Parnassum
3. sorozat: Enyhén fűszeres, kissé nehezen emészthető darabok - 1. hét
"A zenére kiéhezett fül számára viszonylag nehezen befogadható művek."
(Klassz-IQs)
Adams: The Chairman Dances
(Foxtrott zenekarra, 13’)
John Coolidge Adams (1947–) amerikai zeneszerző és karmester, a minimalizmus
jelentős képviselője. Kompozíciói között az operán kívül szerepelnek zenekari
művek, versenyművek, ének-, kórus- és kamaraművek, elektroakusztikus és
zongorára írt szerzemények.
Az elnök táncol című művét a Milwaukee Szimfonikus Zenekar megbízásából 1985-ben
komponálta, amikor éppen a Nixon Kínában című operáján dolgozott. A zene Mao
feleségét ábrázolja, aki csábító jelenetet ad elő, majd Maoval együtt foxtrottot
táncolnak. A darab egy lejáró gramofon hangjaival ér véget.
Nixon Kínában:
https://youtu.be/G72JjpMEdKs
Ravel: Daphnis és Chloé (szvit, 13’+17’) 1. szvit (Nocturne, Közjáték, Harci
tánc) 2. szvit (Napkelte, Pantomim,
Mindenki tánca)
Balettváltozat (33’): https://youtu.be/TC-EgZqzdz4
Ravel Gyagilev világhírű tánccsoportja számára írta az eredeti balettzenét,
amely csak közepes sikert aratott. Sokkal népszerűbb az a két, nagyzenekari
szvit, melyet a zeneszerző utóbb, a táncjátékból írt. A darab Longosz
pásztorjátékát dolgozza fel. Daphnis, a pásztor azt álmodja, hogy szerelme
veszélybe került, de Pán isten megmenti őt, mert a maga szerelmére emlékszik,
Syrinx nimfa iránt. Daphnis felébredve sípot farag, és eljátssza Chloéval Pán és
Syrinx szerelmi történetét. Mindenki táncra perdül, és általános vigaszsággal ér
véget a játék.
Ravel legcsodálatosabb természeti képei elevenednek meg a zenekaron,
legszuggesztívebb mediterrán álmai válnak hangzó valósággá, álmok egy csodálatos
antik világról, ahol az emberek játszadozó gyermekek voltak, és önfeledten
élvezték a természet és a szerelem örömeit.
Debussy: Egy faun délutánja (1894, 12’,
balettváltozat)
A zenekari költeményt Mallarmé verse ihlette. Debussy eredetileg háromtételes
szimfóniát tervezett, de csak az első, a Prelude készült el.
A muzsika minden nagyhangú előkészítés, bevezetés nélkül indul a szólófuvola
kromatikusan kígyózó, lustán elterpeszkedő dallamával, amely a fűben heverésző,
kéjes álmait szövögető faun alakját állítja elénk. Ez a téma határozza meg az
egész mű mondanivalóját. Változatos ritmusképleteivel és hangszíneinek
gazdagságával át- meg átszövi az egész művet. A második téma az oboán szólal
meg, az elsőnél szabályosabb, dinamikusabb, klasszikusabb stílusban. A harmadik
téma olyan érzelmi telítettségű, hogy már az egész zenekart igénybe veszi a
megszólaltatása. Ez a három zenei gondolat tölti ki a művet.
Debussy szerint: „A Prélude zenéje teljesen szabad illusztrációja Mallarmé
költeményének. Inkább ama hangulatképek egymásutánja, amelyek a faun vágyait a
rekkenő délutáni hőségben felébresztik. Majd, kimerülve a megriadt nimfák
üldözésében, átadja magát a zsongító álomnak, kielégülve az ábrándokban és annak
tudatában, hogy övé a természet mindensége.”
Mallarmé így írt Debussynak: „Az Ön illusztrációja a zene finomságával,
komolyságával és gazdagságával felülmúlja az én költeményem minden vágyódását és
ragyogását.”
Lásd még:
http://epa.oszk.hu/02500/02557/00011/pdf/EPA02557_magyar_zene_2012_03_253-258.pdf
(Pándi Marianne: Hangversenykalauz alapján)
Mallarmé: Egy faun délutánja
(L'aprés-midi d'un faune, ~1867)
ekloga
A Faun
E Nimfákat tovább akarom élni.
Még
könnyű bíboruk az álomtól sűrü lég
ködében szinte itt lebeg.
Álmot szerettem?
Oszlik kétségem, egy tűnt éj emléke, bennem
lágy ág-rajzolatok valódi erdején,
mely bizonyítja, jaj! hogy győzelmül csak én
koholtam rózsa-szép testük eszményi vétkét.
Lássuk csak…
vagy talán,
kin képzelegsz, e szép nép
mesés érzékeid vágyteremtménye csak!
Faun, csalatásod a tisztábbik kék, patak-
hűs szeméből, szelíd forrás-nesszel fakadhat?
S mondd, sóhajtozva a másik: nem mint a gyapjad
bolyhában melegen motozó fuvalom?
Nem! rebbenéstelen, forrón alélt napon
a hőség ellen a reggel ha küzdve lázong,
nem csobban víz egyéb, csak amit fuvolám ont
a dallal öntözött ligetben; s szél egyéb
nincs sípomén kívül, mely szét se hinti még
száraz hang-permetét, és máris semmivé lesz,
csak a redőtlen ég alján egy légi, fényes,
látatlan-látható kis füst, az ihleté,
amint lobbanva száll vissza az ég felé.
Ó csöndes partja e szicíliai lápnak,
hol hiú vágyaim napsugárként cikáznak
szikravirágokat villantva rád: MESÉLJ: „Hogy üres nádakat szedtem, miken zenél
művészetem, mikor a víztükörre lágyan,
hajló lonc messzi zöld szivárvány-aranyában
hullámot pihenő testek fehérje vet;
s hogy sípszavam szülő dallelke fölremeg:
hattyúraj röpte? nem, a najádnép szökött szét
s merült le…”
Moccanás
sincs, izzik, ég a rőt lég,
s nem tudni, hangoló vágyam elől miképp
tűnt el egyszerre az áhított nászi nép.
Jó, ébredjek tehát magam az ősi lázra
szikáran, míg elönt az antik fény vad árja,
liliom! – mert vele testvér e szűziség.
Bár jobb jel volna, mint az édes semmiség,
a csók, az árulók felől futó bizonyság,
szűz mellemen, amit egy éles égi fog vág,
olyan titokzatos harapás sebhelye;
de nincs! s ily rejtelem tudója lehet-e
más, mint az ég alatt zengő nád iker ága,
mely arcunk zavarát fölszippantva magába
hosszú szólóban azt álmodja, hogy a táj
szépe lett kedvese, s hiszékeny dala már,
különös bódulat, önmagát véli annak –
s hogy fenn szárnyalva, hol álmából kitagadhat
a szerelem mohó öleket s hátakat,
melyeken hunyt szemem epedve elmatat,
hasztalan s monoton dallamát zengve fújja.
Próbálj, gúnyos szirinx, menekvés kulcsa, újra
tavakban nyitni hát, vizükben várva rám!
Büszkén dalomra, én az istennők után
merengek egyre csak, s képük idézve folyton,
árnyékuk derekán az övet meg-megoldom –
mint ha kiszíva a szöllő fényes levét,
csalárd módon, nehogy megszánjam érte még,
kacagva az üres fürtöt a napba tárom,
s fölfújva csillogó héját, részeg-sóváron
kacsintok mögüle, míg beesteledik.
Ó Nimfák, fújjuk az emléket is fel így. „Lestem a nádon át a vállak halhatatlan
ívét, mely elmerült lángom elől a habban,
míg harag sikolya szállt az erdő egén,
s a fürtök csillogó fürdője röpke fény
s borzongás közt tűnik el, ó megannyi ékkő!
Ott termek: két iker-vágy kínjától alélt nő,
egybekulcsolva még, fekszik lábam előtt;
kalandos karjaik közt szenderegtek ők.
Fölkapom összefont testüket és a hegynek
tartok velük, melyet az árnyék hűse megvet,
hol napfény szívja a szirt rózsaillatát,
s mint beteltén a nap, olyan lesz majd a vágy.”
Imádlak, szűz harag, mezítlen szent tehernek
siklása, vad gyönyör, ha ajkamnak nem enged,
míg perzselőn, ahogy villám süt át az ég
boltján, inná a hús titkos rémületét,
a vad lábaitól a félénkebb szivéig,
kit elhagy hirtelen ártatlansága, végig-
önti a könny, vagy egy boldogabb pára tán. „Bűnöm félelmetek győzelmében csupán
az, hogy ami az ég kegyéből egybeolvadt,
szétvágtam, hűtlenek, kúszált sátrát a csóknak.
Mert alig rejtem el izzó mosolyomat
az egyik bűvölő hajlataiba (csak
egy ujjal fogva, hogy lágy pihe-tisztasága
boruljon tűzbe, ha felgyúl nővére lángja,
a kisebbiket, a szendét, bár nem pirult):
hogy karom tétova ájulatban lehullt,
örökre hűtlenül elmenekült a zsákmány,
s meg sem indult hevem még ittas zokogásán.”
Mindegy! lesz más, aki majd gyönyörbe ragad,
körülfonva haja fürtjével szarvamat.
Égő lelkem, tudod, hogy kicsattan, ha érett
a gránátalma, és körülzsongják a méhek;
s vérünk, imádva már, ki elragadja majd,
hömpölyögve a vágy örök révébe tart.
Ha a lombok az est arany hamvába hűlnek,
kezdődik a kihunyt tisztáson majd az ünnep,
Etna! lejtőiden, hol Vénusz meztelen
lábával lejt tova a lávaszőnyegen,
míg hűl a láng a bús, dörgő álom ölében,
Enyém lesz ő, enyém!
Ó biztos büntetés!
Nem,
a lelkem üresen s a testem ernyedőn
megadja most magát a vad déli verőn:
el kell aludnom, a szentségtörést feledve,
elheverve szivem szerint a tűz fövenyre,
nyílt szájjal szíva a borérlelő napot!
Ég veled, pár! megyek, föllelni árnyatok.
(Fordította: Rónay György)
Francois Boucher (1703–1770): Pán és Syrinx
(1759, National Gallery, London)
A kisméretű
és intim festményt a kiállítótermek helyett egy privát szoba
díszítésére szánta a művész. Ovidius Metamorfózisaiból illusztrál
egy történetet. Pán isten a Ladon folyóhoz kergeti Syrinxet, az
erdei nimfát, aki egy folyami nimfához könyörög, hogy rejtse el
üldözője elől. A háttal felénk fekvő folyami nimfa Syrinxet náddá
varázsolja. A költemény szerint Pán azt hitte, hogy elkapta Syrinxet,
de helyette csak egy nádszálat tartott a kezében.
Ezt a történetet korábban sok művész illusztrálta – érdemes
Boucher festményét összehasonlítani az idősebb Hendrick van Balen
változatával (Pán üldözi Syrinxet). Boucher
azonban némileg szabadon értelmezi Ovidius költeményét. Ladon
folyóisten helyett egy nimfa jelképezi a folyót, így nem egy, hanem
két női aktot festhetett meg. És bár Ovidius története az üldözésről
szól, a képen nem a megrémült, menekülni próbáló Syrinx jelenik meg
előttünk. Látható marad még akkor is, amikor Pán már a nádat
szorongatja a kezében, ráadásul tágra nyílt szemekkel tekint Pánra,
így sokkal inkább kacérnak, mint rettegőnek tűnik.
Boucher szabadon bánt a forrásszöveggel és a képi hagyományokkal.
A hátulról ábrázolt, fekvő akt gyakran megjelenik a festményein.
Több, modell alapján készült krétarajza is árulkodik a gondos
előkészületekről, különös tekintettel a női pózokra. Boucher drámai
módon használja ki a kontrasztokat – például Pán sötét bőre és
feszes izmai kontrasztot alkotnak a halványan világító tónusokkal és
a női test lágy íveivel, amelyek Rubens aktjait idézik. Az
előrelendülő Pán azt az érzést kelti, mintha betörni készülne a nők
kanyargós körvonalai által alkotott ovális burokba, amely szinte egy
testté fogja össze őket. A két nimfának ez a közelsége, sőt
egybeolvadása egy egészen más szexuális narratívát sugall. Úgy
tűnik, nemcsak Pán vonzódik a nimfához, de Syrinx is vonzódik a
másik nőhöz. Ugyanakkor – hozzánk hasonlóan – Pán megzavarja a két
nő közötti liaisont.
A két Ámor felfelé ívelő
cikcakkja tovább élénkíti a kompozíciót. Egyikük a szenvedély
szimbólumait (nyíl és láng) tartja a kezében. Boucher folyékony
ecsetvonásokkal olyan felületet hoz létre, amely helyenként szinte
ékszerszerű ragyogást kölcsönöz a festménynek (például a jobb alsó
sarok drapériáiban az élénk fehér és kék érintkezése). Ezek a színek
a nád zöldjével együtt kiegészítik a rózsaszín testű nőket, akik
mintha világítanának a sötét környezetben.
A
festményen tükröződő érzéki hedonizmus, a nyílt erotika és a
kétértelmű szexualitás keveréke különösen vonzó lehetett a királyi
udvar szabadelvű ízlésének, mielőtt az 1760-as években elterjedt
volna a moralizálóbb hangnem mind a művészetben, mind pedig a művek
megítélésben.
idősebb Hendrick van Balen (~1575–1632):
Pán üldözi Syrinxet
(~1615, National Gallery, London)
A "helyezet" világos: a Faun, aki nem más, mint az álom és a valóság egységét
kereső költő, tilinkóján játszva elröppenő najádokat lát, vágyra gerjed, majd
észreveszi, hogy két nimfa nem szállt el, hűs árnyékban ölelkezik önfeledten. A
vágy valóra válhat; de amikor a Faun közeledik a nimfákhoz, ezek elszökkenek, az
álom szertefoszlik, csak emléke marad; "a lélek néma lesz és a test elalél". –
Thibaudet szerint ez a költemény tekinthető a Mallarmé-életmű középpontjának: a
vers zenei hatása itt a legteljesebb, s az előző keresések eredményei játékos,
könnyed képek sorában oldódnak szét. Mégis, 1875-ben, A jelenkori Parnasszus
harmadik kötetének szerkesztői méltatlannak ítélték (egyébként Verlaine legszebb
verseivel együtt), hogy megjelenjék kötetükben. Ezzel teljessé vált a szakadás a
parnasszista és a szimbolista költészet között. Mallarmé külön kis
bibliofil
kiadványban jelentette meg költeményét 1876-ban, Manet illusztrációival.
Ismert és népszerű lett a Preludium, melyet Debussy szerzett 1892-94-ben, s
melyet Mallarmé műve méltó kisugárzásának tartott. Később, 1912-ben Nyizsinszkij
koreográfiát írt Mallarmé költeménye alapján Debussy zenéjére.
xxx
A darab első hallásra improvizatívnak és szinte szabad formájúnak tűnik. A
részletesebb vizsgálat azonban megmutatja, hogy zenei elemekből, gondosan
kidolgozott motívumokból áll, melyeket a zenekar tagjai cserélgetnek egymás
között. A zenemű figyelmes elemzése feltárja Debussy nagyfokú kompozíciós
tudatosságát.
A főbb zenei témákat a fafúvósok vezetik be, finom, de harmonikusan haladó
tompított kürt, vonós és hárfa kísérettel. Debussy kompozíciós arzenáljának
visszatérő eszközei jelennek meg ebben a darabban: kiterjesztett, egész hangokon
lépkedő skálák, harmonikus folyékonyság hosszan tartó modulációk nélkül a
hangnemek között, valamint tritónuszok (3 egész hangnyi lépések) a dallamban és
a harmóniában egyaránt. A nyitó fuvolaszóló az eredeti hangmagasság alatti
tritónuszra való kromatikus ereszkedésből, majd ezt követő emelkedésből áll. A
lassú főtéma kifejlődése zökkenőmentesen vált át 9/8, 6/8 és 12/8 között.
Debussy kifinomult megszólalást és hangszerelést használ, lehetővé téve a fő
dallamelem számára, hogy szólófuvoláról oboára, vissza szólófuvolára, majd két
unisono fuvolára tudjon áttérni (egészen más atmoszférát kölcösnözve a
dallamnak), aztán a klarinétra és így tovább. Még a kíséreten is váltakozik a
megszólalás: a fuvoladuó crescendo dallamelemeit a vonósok legatója kíséri,
amely a szopránszólamot hordozza a mélyhegedűk fölött (a mélyhegedű tónusa
különösen markáns a felső regiszterekben).
A kompozíció 110 ütemből áll, ami megfelel a Mallarmé-vers 110 sorának
(egynek számítva a tört sorokat). A d-mollban megszólaló második rész pontosan a
darab felénél, az 55. ütemnél kezdődik.
Főtéma:
Bizonytalan akkord-átmenet:
Téma:
Téma - a kromatikus skála hasonlít a főtémához. A 32. ütemben egész lépésű
hangközöket használ:
Téma - a főtémához hasonló profil:
Melléktéma:
Téma - új melodikus elem, a két előző dallam töredékeinek a
felhasználásával:
E-napló,
